Mi lenne, ha valami tökéletes lenne? Mi lenne, ha egyből ráéreznél valamire, ha rögtön tudnád, elérnéd, értenéd? Vajon milyen lenne az íze? Mennyire lenne értékes számodra, ha rögtön megkapnád? Mennyire lenne benned maradandó, becses az emléke? Vajon mit tanulnál belőle? Fejlődnél-e tőle, változnál-e általa?

Szerintem ne legyen, nem kell és jó, hogy nem tökéletes. Engem erre tanított, tanít a jóga.  A tökéletességre való törekvésem meggátolt, hogy belső biztonsággal átadjam magam az “élet táncának”.  Hiszen ezért vagyunk itt, hogy mindenki „eltáncolja a saját táncát”. A jóga megszabadít a tökéletesség képéhez fűződő ragaszkodásomtól, ami mindig frusztrációhoz, (ön)szeretetlenséghez vezet. Régebben a tökéletesség az ítélkezés mércéje volt számomra, mára egyre kevésbé az. A jóga nap, mint nap, arra emlékeztet, hogy nincs hiba, nincs hiányosság, csak a növekedés, a fejlődés adott pillanata van. Törekvés még mindig van a jobb, a pontosság, a minőség, a még több tudás felé, ennek pozitív hozadéka a belső motiváció, de egyre inkább ebben (is) már az út a lényeg számomra, nem pedig az, hogy mennyire tökéletes az eredmény.